A budapesti rövidcsőrűgalamb tenyésztéséről
A galambtenyésztőket mindig vonzották azok a különleges tulajdonságokkal rendelkező egyedek, melyeket a galambok tervszerű, vagy véletlen párosításai eredményeztek, s ezeket a tulajdonságokat igyekeztek rögzíteni és tovább fokozni. Az egyik ilyen tulajdonság a megszokottnál rövidebb csőr. Európában és Ázsiában több száz éve próbálkoznak ilyen galambok tenyésztésével akkora sikerrel, hogy a galamb fajon belül kialakult egy fajtacsoport, a rövidcsőrűgalambok csoportja. A XX. század elejére Közép – Európa nagyon sok városában (Berlin, Bécs, Budapest, Prága stb.) sikerült kitenyészteni saját városuk jellemző rövidcsőrűgalamb fajtáját. Igaz, hogy ebben a versenyben a budapesti rövidcsőrűgalamb a legutoljára kitenyésztett, de elfogultság nélkül kijelenthetem, hogy ez a legszebb és a legextrémebb is. Tenyésztői a szép budapesti rövidcsőrűgalambot a maga kecses megjelenésével, önmutogató képességével egy szép táncosnőhöz szokták hasonlítani, aki meghódítja nézőit. Van még egy jellegzetes tulajdonsága ennek a galambfajtának. A markírozott fej, a nagy szemek, a tompa rövid csőr, arcszerűséget kölcsönöz a galambnak. Éppen úgy, mint az embereknél, ennél a galambfajtánál is vannak jó arcú és rossz arcú egyedek, szépek és csúnyák. A galamb fejének szépségét nem a milliméterekben mért tulajdonságok, hanem a fej különböző részeinek harmóniája határozza meg.
A fajta az elmúlt ötven évben a szemünk láttára alakult ki. Már az 1970 – es években kikerültek a budapesti rövidcsőrűgalambok Nyugat – Európába, Az Egyesült Államokba, a Közel – Keletre, ahol nagyon megkedvelték őket. A fajta kitenyésztését 2001-ben bekövetkezett haláláig Dr .Szécsényi István irányította. Az ő jó ízlésének és határozottságának köszönhetően alakult ki a fajta ideálképe és ennek megfelelően tenyésztjük ma is galambjainkat.
Az 1970/80-as évek társadalmi viszonyai nem kedvezetek a magyar galambtenyésztésnek. Legszebb galambjaink magyar tenyésztők által megfizethetetlen áron Nyugat – Európába kerültek. Ebből adódóan az ottani tenyésztőkkel való versengésben lemaradtak a magyar tenyésztők. Szerencsére a magyar és Nyugat – európai tenyésztők az 1970-es évek elején alakítottak egy nemzetközi rövidcsőrűgalamb tenyésztő szervezetet, az IKC-t ( Internacionále Kurzen Club ). Ez a szervezet megoldotta a magyar tenyésztők számára abban az időben kivihetetlen feladatot, rendszeresen két-háromszázas létszámban mutatta be európai kiállításokon a budapesti rövidcsőrűgalambokat. 1990 után csökkent a galambok kivitele, sőt baráti reexport révén hozzánk is visszakerültek galambok. Ettől az időtől kezdve évről – évre csökkent a különbség a magyar és a külföldi tenyésztésű galambok között.
A társadalmi, gazdasági fejlődés hatása érződik galambtenyésztésünk színvonalán is. Jó minőségű takarmányok (tápok ), ásványi anyag vitamin kiegészítők, gyógyszerek, vakcinák hatására lényegesen jobb kondíciójúak, nagyobb vitalitásúak galambjaink. Ma már nem lehet könnyes szemű, nehezítetten lélegző galambokat látni a tenyészetekben és a kiállításokon. Megjegyzem, ez a „jólét” egy veszélyre is felhívja a figyelmet, a jó körülmények hatására növekszik galambjaink testnagysága. Ezt a növekedést kordában kell tartani, ki kell tartani a kicsi, kecses galambok tenyésztése mellett.
A 90-es években sokat ártott a budapesti rövidcsőrű tenyésztésének az „arabjárás”. A Közel – Keletre vittek nagyon sok galambunkat, magasan tartva a gyenge minőségű madarak árát is. Ez a tény még tovább szűkítette a tenyésztők létszámát. Négy éve ez a roham is megszűnt, s úgy látom mos t egyre többen próbálkoznak a budapesti rövidcsőrűgalambok tenyésztésével, új érdeklődőkkel találkozom a kiállításokon és börzéken.
Nagyon sokan félnek a rövidcsőrűgalambok tenyésztésétől, mondván túl nehéz a tenyésztésük. Igazuk van, nehéz tenyészteni, nem lehet egy pártól 10 – 12 fiatalt fogni egy évben, meg kell elégedni 3 – 4 fiatallal páronként. Én amondó vagyok, nagyobb öröm egy szép rövidcsőrűgalambot felnevelni, mint 10 parlagi galambot. Kevés a 3 – 4 fiatalgalamb? Úgy hallattam, hogy nagyon sok más galambfajtánál sem lehet többet felnevelni.
Harminc évi budapesti rövidcsőrűgalamb tenyésztés tapasztalatai alapján az eredményesség három legfontosabb tényezőjének a következőket tartom:
1. Megfelelő takarmányozás, vitamin, ásványi anyag ellátás
2. Kifogástalan higiéniájú környezet
3. Sikeres dajkáltatás
A takarmányozásnál ma már nem kell titokként kezelt egyéni ízlés szerint készített magkeverékekről beszélni, a granulált galambtápok ( esetleg broyler befejező táp ) kielégítik galambjaink szükségletét. Ha valaki ezekben kételkedik, ásványi anyagok és vitamin készítmények sokaságából válogathat, s egészítheti ki az etetett takarmányt.
Nehezebben megoldható, de kezelhető a higiénés helyzet, egyszerűen fogalmazva, a tisztaság. A galamboknak éppúgy kórokozómentes környezet kell, mint minden más élőlénynek.
Bővebben kívánok írni a dajkáltatásról, mert ezt a témát kevésbé ismerik a galambkedvelők. Annak ellenére, hogy a módszert legalább száz éve alkalmazzák a tenyésztés terén., írásban ennek ismertetésével én még nem találkoztam.
A sok száz galambfajta között vannak olyanok, melyeknél a fiókák felneveléséhez évtizedek óta dajkagalambokat használnak. Ezeknél a fajtáknál a felnevelés nehézségét nem a nevelési ösztön hiánya, hanem a csőr rövidségéből adódó etetési nehézség okozza. Minél rövidebb a csőr, annál nehezebben tudják a fiatalgalambokat megetetni. Régebben azzal is indokolták a dajka galambok használatát, hogy a gyenge fizikai és egészségi állapotú rüvidcsőrűgalamb szülőket kíméljék, s így azok a következő tojásaikat jó kondícióban, egészségi állapotban rakják le. Ma már ennek a tényezőnek kisebb a jelentősége, mivel galambjaink lényegesen kevesebb betegség miatt szenvednek, vakcinázási programokkal még erősíthetjük is szervezetüket. Meg kell jegyezni, hogy mindig is voltak és vannak is olyan budapesti rövidcsőrű párok, melyek képesek 1 – 1 fiatalt felnevelni. Ha az ily módon felnevelt fiatallal nem elégszik meg a tenyésztő – miért is elégedne meg - , dajkáltatni kell.
Gyakran felmerülő kérdés,melyik fajták válnak be legjobban dajkaként. Erre nem tudok választ adni, szinte minden tenyésztőnél más és más fajta galambokat látok, gyakran keresztezett keverékeket. Tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy a felnevelés eredménytelenségét gyakrabban okozzák a fióka egészségi problémái, mint a dajka galambok nevelési ösztönének hiánya. Ha a beteg, vagy lehűlt fióka a dajkagalamb begyének böködésével nem követeli az etetést, éhes marad. Az éhezés néhány nap alatt gyors kondíció vesztéshez, elpusztuláshoz vezet.
A dajka galambok kiválasztásánál arra kell figyelni, hogy tojásokat kisebb testű, vékonyabb csőrű fajták alá célszerű tenni, míg a nagyobb testű galambok alá 3 – 4 napos fiatalokat – esetenként hármat is – tehetünk.
A dajkagalambokkal történő nevelés legfontosabb feltétele, hogy mind a rövidcsőrű, mind a dajkagalamboknál feljegyezzük a tojások lerakásának idejét, s így ütemezni lehet a dajkásítást. Mivel a rövidcsőrűeknél sok fióka nem kel ki, három rövidcsőrű párra két pár dajkát osztok be. Már a tojások lerakása után megtervezem, melyik pár fiataljai hová kerülnek. Ezen a terven gyakran módosítani kell, ha a rövidcsőrű tojása terméketlen lett, vagy összetörik. Ekkor az olyan dajkapárok alól, melyeknek nem jut rövidcsőrű fiatal, a tojásokat elveszem. A tojáselvétel idejét úgy célszerű meghatározni, hogy figyelembe veszem a következő tojások lerakásához szükséges tíznapos periódust, hogy olyan időben keljenek a fiatalok, amikor a rövidcsőrű fiatalok kelése várható.
Akár a tojásokat, akár a fiatalokat tesszük dajka alá, nagyon fontosnak tartom a feljegyzéseket, különösen a gyűrűzés előtt, mert csak így tudom követni a fiatalokat. Hasonlóan fontos a fiatalok fejlődésének figyelemmel kísérése. A dajkagalamboknál is van néhány nap – az új tojások lerakása előtti fészekre hajtás idején - , amikor a fiatalok nevelése háttérbe szorul, elhanyagolják azokat. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a fiatalokat másik pár alá kell tenni, ha nincs erre lehetőség, mesterséges neveléssel kell besegíteni. Erre a célra nagyon jól beválnak a papagájfiókák felnevelésére gyártott tojásalapú tápok. Ezzel a táppal egyes tenyésztők dajkagalamb nélkül, villanykörte melegénél nevelik fel rövidcsőrű fiataljaikat. Ennél a módszernél a poralapú tápból olyan pépet készítenek, melyet fecskendő és műanyagcső segítségével a fiókák begyébe lehet juttatni. Ezt a papagájtápot olyan esetekben is szoktam használni, amikor a rövidcsőrű fióka kikelésekor a szülőnél nem indult meg a pépképződés.
Amint látható, nem ördöngősség a fiatalgalambok felnevelése. Számolni kell azonban azzal, hogy ennek a galambfajtának a tenyésztése nagy odaadást, sok időt igényel. Jelentős veszteségekre számíthatunk, ha nem tudjuk naponta legalább két – három alkalommal ellenőrizni a megfakadt tojásokat, nem tudjuk meghatározni azt az időpontot, amikor már segíteni lehet és gyakran segíteni is kell a kelésben lévő fiókának. Segítségre leginkább a legrövidebb, legtompább csőrű, vagyis a legértékesebb fiókáknak van szüksége. A rövidcsőrűgalamb tenyésztők számára nincs bosszantóbb dolog, mint a körbetört tojásban rátalálni az elpusztult fiókára. Sok időt kell fordítani galambjaira annak, aki jó eredményt szeretne elérni. Ha a hasznot nézzük, nem biztos, de a tenyésztés szépségét , az elért eredmény szépségét nézzük, biztosan megéri.
Dr.Czeglédy Pál |
AJÁNLOM AZ OLDALT
